Ez a visszatekintő írás azoknak szól, akik szeretnének egyet mosolyogni, hogy milyen volt az autóbehozatal Németországból közvetlenül a vasfüggöny lehullása után.
Ha megnézzük ezt a képet, akkor látjuk, hogy ráfért a vérfrissítés a hazai autóparkra, elvégre mindenki szeretett volna télre fűtést az autójában egy pár év Trabantozás után.
(Budapest 1988)
Mai fejjel nehéz elképzelni, hogy azokból az elektronikai eszközökből, amit ma úgy használunk, hogy észre sem veszünk, egy sem állt rendelkezésre:
• Internet
• Mobiltelefon
• GPS
• E-mail
• Számítógép
• Elektronikus bankszámla
• Online autóhirdetési portálok
• Hitelkártya
• Digitális fényképezőgép
• Mobil internet
Ha belegondolunk, hogy ma csak bekapcsoljuk a számítógépet, mondanom sem kell, hogy van internet kapcsolat, utána pár kattintással leszűrjük az adott oldalon (mobile.de használati útmutató) a kívánt autó típusra a németországi használt autó keresőket.
Ezek után megnézzük a térképen hol van az autó, egy gombnyomással megosszuk valakivel a hirdetést vagy képeket, illetve átutalunk – átváltunk online pénzeket.
Kihangosítón beszélünk az autóba miközben a GPS-t követjük az autópályán 130km./h-val, és persze nincs határ Ausztria és Magyarország között. (már vagy még)
Na de hogy ment ez 1990-es évek elején?
Halvány gőze sem volt az embernek, hogy hol van megfelelő autó Németországban és mennyibe kerül, egy dologban mindenki biztos volt, hogy használtautó kell Németországból.
Ekkor jött az, hogy bizonyos újságosoknál már Magyarországon is lehetett kapni a korábban tiltott portékának minősülő nyugati autókat tartalmazó német hirdetési újságokat.
Talán a legjobb volt a DAZ- Der Auto Anzeiger.
(sajnos már képek sincsenek róla, nemhogy maga az újság, ami telefonkönyv vastagságú volt!)
Ebben német privátoktól és kereskedőktől egyaránt voltak autóhirdetések, árakkal, igaz csak a borító volt színes.
Ebben is volt néhány:
Kiindulásnak nem rossz, de ki tudja megvan–e az autó és milyen állapotú, lutrira meg több ezer kilométer autózni nem volt kedve senkinek.
Abban az időben nagy álom volt egy I-es Golf, az sem baj ha GTI, vagy 3-as cápa BMW (E21), illetve állólámpás Merci (W114).
Tehát ha megvoltak a jelöltek fel kellett hívni a hirdetőt németül, persze utcai pénzbedobós telefonról vagy ha valakinek volt otthoni vezetékes, mert ez sem volt mindenkinek.
Miután beszéltünk a németországi hirdetővel ami nem volt olcsó dolog, hamar kiderült, hogy az autók 70%-a el volt adva, a többit meg biztosra vehette az ember, hogy eladják mire odaér hacsak nem egy romhalmaz.
Azt akkor már tudtuk zöldfülű létünkre, hogy a nagyobb városok peremeire koncentrálódtak általában az autókereskedések Németországban, mint München.
Persze már akkor is az autóvásárlás Németországban magánszemélytől volt a menő, hogy nyugdíjastól kell autót venni, aki csak a templom és az Aldi között ingázik az autóval, erre is volt megoldás!
Miután kiautóztunk Münchenbe végignéztük az összes kereskedést (vagy azt hittük, hogy az összeset), és nem tálaltunk megfelelő autót akkor jött a titkos adu.
Voltak olyan újság automaták, amiknél becsületkassza volt, ki lehetett venni az újságot és egy perselybe bedobni a pénzt. (mi mindig bedobtuk, mert erre tanítottak a szüleink.)
Ezek az újságok általában heti kétszer jelentek meg tartományonként, lakás, autóhirdetési és egyéb rovatokkal.
Ezekben sok magán tulajdonos is hirdetett, kivétel nélkül képek nélkül, és a maximális szöveghossz is meg volt kötve, ezért KGB módszerekkel lehetett csak némelyik hirdetést visszafejtetni.
Például ilyenek:
Ilyen hirdetésekből kellet válogatni, mai fejjel nevetséges.
Audi 80 Bj.81, 1Hd. SSD, 8F, EFH, GW, AHK. FP:4.000DM.
Azt már mondanom sem kell a fentiek után, hogy akkor még az „aljas” nyugatiaknak sem volt mobiltelefonjuk, így ők is vezetékes telefont adtak meg, körzetszám nélkül!
Azt mindenki tálalja ki maga helyi újság lévén.
Így ez azért 700km. vezetés után éhesen nem olyan vidám. (erről itt írtam korábban)
Ha beszéltünk a tulajdonossal és megvolt még az autó, akkor jött, hogy miként tálalunk oda, ilyenkor kifektettük a térképet a motorháztetőre, mert akkora volt.
Ha az ember elhibázott egy –két autópálya kijárót, sajnos nem mondta a navi hangosan, hogy „újratervezés”, hanem jött a homlokráncolás.
Ha sikerült még világosban oda tálalni akkor jött a vizuális állapotfelmérés és próbakör,
semmi rétegvastagságmérő vagy diagnosztika, nézhettük, hogy beleszállt–e a por a friss fényezésben, esetleg buborékos, ha megremegett a fényező keze.
Ha jó volt az autó akkor elő a ropogós német márkát, aztán megköttetett az üzlet, na persze ha volt vagy váltott az ember eleget, mert a forinttal nem sokra lehetett menni, ATM meg hitelkártya még igen kis számban volt forgalomba.
Miután hazaértünk kezdődött a vámhivatal, és az egész procedúra, rengeteg költség, de a regisztrációadó is csak kb. 7 éve redukálódott erőteljesebben. (2010 környékén)
Így a fentiek után mindig nagy öröm, hogy zöld teát szürcsölve ülök a számítógépnél vagy éppen útközben hangirányítással adom be a címet a navigációnak, és időközben már több száz német partner névről ismer minket.
ABN – Prémium személygépkocsik kulcsrakész átadással Németországból.
